.
Volt egyszer egy hal, akinek elege lett abból, hogy ő hal. Sokáig nézte a madarak reptét a víztükör
.alól,
.irigykedve csodál- ta
.könnyed
.mozdulataikat, nap- sütötte tollaik csillogását a ragyogó kék égen, míg végül elhatározta, hogy ha addig él is, madár lesz. Kigondolta, hogy egyik dagály alkalmával hagyja magát kisodortatni a partra, és ott megvárja, míg madár lesz belőle. Néhány társának is elmondta, mire készül. Ők eléggé elcsodálkoztak, s azt mondták, sohasem hallottak olyanról, hogy egy hal madárrá vált volna.
.
Eljött a dagály, a hal pedig rendíthetetlen elhatározással a sodrás irányába vetette magát, néhány perc múlva már kinn is volt a homokos parton. Elégedetten állapította meg, hogy jól kezdődik a dolog, fantasztikus a napon sütkérezni, ahogy a madarak is szoktak.
Egyedül volt a parton, úgyhogy senki sem láthatta, mikor nagy vergődésbe kezdett, mert először érezte, hogy alig kap levegőt. Eszébe jutott, hogy a madarak- nak tüdejük van:
"-Biztos most alakiul át a kopoltyúm tüdővé!" - nyöszö- rögte, miközben be kellett látnia, hogy ekkora átalakulást csak nem úszhat meg minden fájdalom nélkül. Egyre jobban kínlódott, hiszen a bőre is kiszáradt már a tűző napon, és az egész testét éles szúró érzés járta át. „Ez jó jel - bizakodott - már nőnek is a tollaim. Nemsokára én is magasan szelem a levegőt és minden hal a lábaim alatt hever. Soha többé nem leszek bezárva az óceán ronda sötét börtönébe. Még egy kis kitartás, és itt a szabadság.” Szemei közben elhomályosodtak, mégis látta magát, ahogy szélesre tárt szárnyakkal vitorlázik a szikrázó napsütésben.
.
Naplementekor egy kisgyerek hangja törte meg a hullámok monoton zúgásának zaját: „- Okos állatok a halak, Anyu?”- kérdezte. Anyja távolba meredő szemmel suttogta a fülébe: -„Nem, nem hiszem, kisfiam.”
.
Az asszony így felelt a kígyónak: A kert fáinak gyümölcséből ehetünk, csak annak a fának a gyümölcséről, amely a kert közepén van, mondta Isten: Nem ehettek abból, ne is érintsétek, mert meghaltok. De a kígyó ezt mondta az asszonynak: Dehogy haltok meg! Hanem jól tudja Isten, hogy ha esztek belőle, megnyílik a szemetek, és olyanok lesztek, mint az Isten: tudni fogjátok, mi a jó, és mi a rossz. Az asszony úgy látta, hogy jó volna enni arról a fáról, mert csábítja a szemet, meg kívánatos is az a fa, mert okossá tesz: szakított a gyümölcséből, evett, majd adott a vele levő férjének is, és ő is evett. (1Móz. 3,2-6)
.
Mennyire ostoba dolog lázadni a jó, az éltető forrás, maga az ÉLET ellen! De a lázadás sajátossága, hogy nem méri fel, hogy mi ellen lázad. Bután lázad, magáért a lázadásért. Felismeri, hogy tagadhat és attól érzi magát szabadnak és nagynak, hogy megteszi. Mindegy is az, hogy mit, csak az érdekli, hogy tagadhasson. Hogy hihette el az ember, hogy olyan lehet, mint Isten? Nem gondolhatta, hogy a Teremtő átengedi neki a trónját; akkor viszont azt kellett elhinnie, hogy Istenből kettő is lehet. El tudta képzelni, hogy majd két Isten huzakodik és harcol egymással, hogy mi legyen a világon?
.
De az ember önmaga ellen is fellázadt, amikor Teremtője ellen lázadt. Önmaga ellen lázadt, mikor életadójának elpusztítására, a trónról való letaszítására tört. A haláláért így csakis önmagát vádolhatja. Igaz talán a mondás, hogy "Aki hülye, haljon meg"? Ezek szerint az ember már az Édenkertben öngyilkos lett. Itt mégsem ér véget a történet, hiszen a Biblia maradék 1200 oldala éppen azt írja le, hogy mit tett Isten, hogy ezt a halott embert feltámassza.
